|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 20 találat | lapozás: 1-20 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Irsai Zsolt 2001. március 26.Március 26-án öt marosvásárhelyi képzőművész mutatkozik be a bukaresti Magyar Kulturális Központban. Bartha József, Irsai Zsolt, Pál Péter, Sebesi Sándor és Szabó Zoltán kísérletező kedvű alkotó kiállításának címe 46°20' szélességi kör. /Marosvásárhelyi képzőművészek Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 26./2002. január 11.Színházi vita. A Szabadság című kolozsvári napilap december 18-i számában a kolozsvári magyar értelmiségiek egy csoportja állásfoglalást tett közzé az Állami Magyar Színház ügyében. Az állásfoglalás célja Tompa Gábor igazgató-főrendező igazgatói székből való mielőbbi eltávolítása és átmenetileg egy megbízott vezető kinevezése. A most publikált állásfoglalás elutasította a bírálatot, hozzátéve, hogy a színház műsorpolitikája és szervezése természetesen nem vitathatatlan. Szerintük egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra. Albert Mária, egyetemi tanársegéd; dr. Balassa Péter /Budapest/, esztéta, a kolozsvári BBTE vendégprofesszora; Bálint Emese, PhD hallgató; Bálint Ildikó, dramaturg; Balla Zsófia, költő, író; Barabás Olga, színházrendező; Bartha József, médiaművész; Bányai Péter, politikai elemző; dr. Berszán István, egyetemi adjunktus, az LKKT szerkesztője; dr. Bíró Béla /Brassó/, színházkritikus, egyetemi adjunktus; Bíró József, színész; Bocsárdi László, rendező, a Tamási Áron Színház művészeti vezetője; Bodó A. Ottó, színikritikus, egyetemi tanársegéd; Bogdán László, író, a Háromszék főmunkatársa; Czegő Csongor, dramaturg; Csiszér Balázs, mérnök; Damokos Csaba, díszlettervező, képzőművész; Dánél Mónika, PhD hallgató, az LKKT szerkesztője; Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója; Demény Péter, író, a Krónika főmunkatársa; Dimény Áron, színész, egyetemi tanársegéd; Domokos Géza, író; Eckstein-Kovács Péter, ügyvéd; dr. Egyed Péter, filozófus, író, egyetemi előadótanár; Farkas Árpád, költő, a Háromszék főszerkesztője; Felméri Judit, gyermekorvos; Ferenczes István, író, költő, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság főszerkesztője; Gál Andrea, tanár, az LKKT szerkesztője; Gál-Borus László, szociológus, doktorandus; Gergely László, tanár; Horváth Levente, ref. lelkipásztor; Irsai Zsolt, képzőművész; Izsák Ildikó, televíziós szerkesztő; Kelemen Hunor, író; Ketesdy Beáta, újságíró; Király Kinga Júlia, dramaturg, egyetemi tanársegéd; Kiss Jenő, igazgató, Megyei Könyvtár /Sepsiszentgyörgy/; Kovács András Ferenc, költő, a LÁTÓ szerkesztője; Kozma Mária /Csíkszereda/, író; dr. Könczey Csilla, egyetemi adjunktus; dr. Kötő József, színháztörténész; Kövesdy István, színházrendező; Láng Zsolt, író, a LÁTÓ szerkesztője; Lőrincz Lenke Csilla, PhD hallgató; Madaras Péter, állatorvos; dr. Magyari Nándor László, egyetemi előadótanár; dr. Magyari Vincze Enikő, egyetemi előadótanár; Márkus Barbarossa János, író, költő, hangszertörténész és restaurátor; Molnár Gusztáv/Budapest/politológus, a Provincia szerkesztője; Nagy Judit, tanár; Nemes Levente, színész, a Tamási Áron Színház igazgatója; dr. Orbán Gyöngyi, esztéta, egyetemi előadótanár; Orbán János Dénes, író; Pál Péter, képzőművész; Pálffy Tibor, színész; Papp Sándor Zsigmond, író, a Krónika főmunkatársa; Pánczél Réka, művészeti tanácsadó, tanár; Pásztor Gyöngyi, egyetemi hallgató; Saszet Ágnes, műfordító; Sebesi Sándor, filmkészítő; Selyem Zsuzsa, egyetemi tanársegéd, az LKKT szerkesztője; Simon Emese, óvónő; Soós Anna, matematikus, egyetemi adjunktus; Sütő Ferenc, a MŰVELŐDÉS szerkesztője; Szabó Botond, informatikus; Szabó Tibor, színész, a Figura Stúdió Színház igazgatója; Székedi Ferenc /Csíkszereda/, a Kriterion Alapítvány igazgatója, a Csík TV főszerkesztője; Szilágyi Júlia, író, kritikus; Tibori Szabó Zoltán, újságíró; Tordai S. Attila, képzőművész, a BALKON szerkesztője; Tordai Soós Kata, tanár; Tőzsér József /Csíkszereda/, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója; dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, színházelméleti kutató, egyetemi adjunktus; dr. Ungvári Zrínyi Imre, filozófiatanár, egyetemi adjunktus; Váta Lóránd, színész; Veres Valér, szociológus, egyetemi tanársegéd; Visky M. Krisztina, kántor; Visky Péter, ref. lelkipásztor; Visky S. Béla, egyetemi adjunktus; Zágoni Balázs, szerkesztő. /Még egy állásfoglalás a kolozsvári Állami Magyar Színház ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./ Az állásfoglalás szerint egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra – de ezt nem is állította senki. Inkább az aláírók kiálltak Tompa Gábor mellett. Több aláíró azonos A színházért mint művészetért /Szabadság (Kolozsvár), 2001. dec. 4./ című, ugyancsak Tompa Gábor mellett kiálló aláíróval.2003. augusztus 15.Idén aug. 18. és 31. között szervezik meg a marosvásárhelyi Bolyai János Alkotótábort, melyre hét marosvásárhelyi és huszonegy, külföldön és az országban élő kortárs művész jelezte részvételi szándékát. Irsai Zsolt, a tábor művészeti vezetője elmondta, hogy az elmúlt évekkel szemben idén lesz installáció, performansz, média- és videoművészet. A résztvevők nagy része azok közül kerül ki, akik a 70-80-as években életre hívták a MAMŰ-t, ami akkor a Marosvásárhelyi Műhelyt jelentette, mostanra viszont Maszületett Művek névre keresztelődött át, mivel az alkotók áttelepedtek Magyarországra. A művészek mellett meghívottként szerepel Ágoston Vilmos, Budapesten élő irodalomkritikus, Bíró Béla sepsiszentgyörgyi publicista és Vécsi Nagy Zoltán hatvani művészettörténész is. A szervezők Itt a távolban - központok és perifériák címmel e hónap 26-28. között szimpóziumot is szerveznek, melynek vitaindítója és moderátora Ungvári Zrínyi Imre vásárhelyi filozófus. /Szucher Ervin: Művészek a várban. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./2003. október 16.Okt. 23-án Marosvásárhelyen indul újra A Hét hetilap, várhatóan 1500 példányban. Bukarestből átteszi székhelyét Marosvásárhelyre, mivel ott biztosított a megfelelő infrastrukturális és szellemi háttér. A Hétnek Kelemen Hunor a lapigazgatója, viszont nem lesz főszerkesztője, hanem két vezető szerkesztő áll majd az élén, Papp Sándor Zsigmond és Parászka Boróka. A régi gárdából egyetlen ember marad: Ágoston Hugó. Az irodalmi rovatot Jánk Károly és Szabó Géza szerkeszti; Könczey Elemér és Irsai Zsolt pedig a látványtervért, a grafikai arculatért felel. A lapnak egyfajta vitafórumjellege lesz. Kelemen Hunor gyakorló politikus, nem jelent veszélyt a lap függetlenségére. Kelemen Hunor nem szól bele a folyóirat belügyeibe, nem is közöl a lap hasábjain. A hetilap továbbra is a művelődési minisztérium kötelékébe tartozik, bár távlatilag gondolkodnak a tulajdonosváltáson. /Papp Attila Zsolt: Független lapot szeretnének. = Krónika (Kolozsvár), okt. 16./2004. március 29.Korondon, a Firtos Közművelődési Egyesület és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által A Sóvidék és képzőművészei címmel életre hívott, kiállítással egybekötött minikonferenciát tartottak márc. 27-én. Tófalvi Zoltán és Szabó Zoltán a kazettás mennyezetek mesteréről, a 39 évesen gázmérgezésben meghalt Sükösd Ferencről beszélt. Németh Júlia nem lehetett jelen, ezért a szervezők felolvasták Benczédi Sándor életét és művészetét bemutató írását. Sándor Jánosról beszélt Irsai Zsolt, Bölöni Domokos a hányatott sorsú költő-festő, Páll Lajos eddigi életútját mutatta be. A két legismertebb kortárs szovátai képzőművészt, Bocskai Vince szobrászt és Kuti Dénes festőt Nagy Miklós Kund, illetve Gáspár Sándor méltatta. Bocskai jelenleg egy kolozsvári térre megrendelt, három méter magas Márton Áron-szobron dolgozik. Ambrus Lajos, a Firtos Közművelődési Egyesület elnöke bejelentette, az épülő korondi művelődési házban több termet is egy állandó, a sóvidéki képzőművészetet bemutató galériának szánnak. /Zilahi Imre: Sóvidéki lustra. = Krónika (Kolozsvár), márc. 29./2004. július 29.A MADISZ a tizedik alkalommal szervezte meg Szovátán azt a képzőművészeti alkotótábort, ahol 20 erdélyi képzőművészeti középiskolás fiatalt fogadott. Az idén a táborvezető szaktanár Irsai Zsolt volt. Kiss Lóránt grafikus az erdélyi falképek restaurálásáról, a középkori templomok művészettörténeti értékeiről beszélt a táborlakóknak, ifj. Molnár Dénes pedig a vizuális jelképrendszerről. A fiatalok a szovátai Sánta Csaba szobrászművész műtermében láthatták, hogy készülnek a köztéri bronzszobrok. /(vajda): Alkotótábor Szovátán. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 29./2005. március 10.„Az erdélyi magyar társadalom létének és fejlődésének biztosítéka az intolerancia és a gyűlölet minden formájának elutasítása és az eltérő vélemények közötti akadálymentes párbeszéd: a szólás- és véleményszabadság maradéktalan érvényesülése” – kezdődik Tiltakozás című közös nyilatkozat, melyben az aláírók védelmükbe vették Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselőt, akinek szólásszabadságát korlátozták a tüntetők, mégpedig „gyűlölködő, kirekesztő, sőt, olykor antiszemitának is minősíthető bekiabálások kíséretében. Mindennek semmi köze sem volt „az általuk – állítólag – fájlalt problémákhoz”. Az aláírók: Ármeán Otília, Bíró Béla, Bányai Péter, Boros Kinga, Egry Gábor, Demény Péter, Gagyi Ágnes, Gáspárik Attila, Cs. Gyimesi Éva, Irsai Zsolt, Kovács András Ferenc, Könczei Csilla, Láng Zsolt, M. László Ferenc, Miklós Ágnes Kata, Parászka Boróka, Parászka Miklós, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi Júlia, Virginás Andrea, Visky András, Ungvári Zrínyi Imre, Ungvári Zrínyi Ildikó, Tibori Szabó Zoltán, Vakarcs Szilárd. /Tiltakozás. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./2005. március 10.Erdélyi magyar értelmiségiek két levelet is közzétettek, mindkettőben az intolerancia és idegengyűlölet elutasítása és a véleményszabadság mellett foglalnak állást, ugyanakkor – a kolozsvári Eörsi-incidens kapcsán – felhívták a figyelmet az új, nyílt vagy burkolt alakban jelentkező antiszemitizmus leselkedő veszélyeire. A két közlemény szövegében nem, csak lényegét és aláíróinak egy részét tekintve azonos. Az első levél az SZDSZ országos sajtószolgálatán keresztül, a második A Hét szerkesztőségétől érkezett. Az aláírók: Ádám Gábor, Ágoston Hugó, Ármeán Otília, Balázsi-Pál Előd, Bányai Péter, Bíró Béla, Borbély Tamás, Boros Kinga, Egry Gábor, Demény Péter, Eckstein-Kovács Péter, Gagyi Ágnes, Gáspárik Attila, Gergely Edit, Cs. Gyimesi Éva, Haller István, Irsai Zsolt, Kovács András Ferenc, Kelemen Attila Ármin, Könczei Csilla, Láng Zsolt, M. László Ferenc, Miklós Ágnes Kata, Parászka Boróka, Parászka Miklós, Salamon Márton László, Schneider Tibor, Selyem Zsuzsa, Sipos Géza, Soós Károly Róbert, Spielmann-Sebestyén Mihály, Szabó Róbert Csaba, Székely Csaba, Székely István, Szilágyi Gál Mihály, Szilágyi Júlia, Tibori Szabó Zoltán, Ungvári Zrínyi Ildikó, Ungvári Zrínyi Imre, Virginás Andrea, Visky András, Vakarcs Szilárd. Ugyanakkor egy harmadik levél szerzője, Dénes László azon morfondírozott, hogy a véleménynyilvánítás miért csak az egyik felet illetné meg, illetve miért csak a tüntetőkön kérik számon az idegengyűlölet megnyilvánulásait. /Belföldi hírek rovat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./2005. szeptember 20.Marosvásárhelyen bemutatták a Rejtett gyöngyszemek című könyvet, a Könczey Elemér tervezte-rajzolta kiadvány a mozgássérültek antológiája kíván lenni. A könyvet a HIFA- Románia Egyesület adata ki. Rengeteg olyan sérült él, akik adni szeretnének, de nincs lehetőségük a megnyilatkozásra, a közlésre. Másfél év, valamint rengeteg ember munkája a most megjelent kiadvány. A HIFA-Románia segélyszervezet 2000 óta van jelen Romániában. Végül Irsai Zsolt képzőművész méltatta a mozgássérültek munkáiból felállított tárlatot. /Nagy Botond: Rejtett gyöngyszemek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./2006. február 6.Február 6-án Szatmárnémetiben az Északi Színház pódiumtermében találkozott olvasóival az A Hét (Marosvásárhely) című hetilap két főmunkatársa, Parászka Boróka és Irsai Zsolt. Parászka Boróka elmondta, hogy mára elérték az 1500–as példányszámot – mintegy ötezres kellene ahhoz, hogy a lap teljesen önfenntartó legyen – egyik legnagyobb eredményüknek azt tartja, amit a sajtó nyelvének megújítása terén értek el. Kiadványuk nem ismeri a tabutémák fogalmát, sem az annyira divatos „magyar kilátástalanság” fogalmát. – Ameddig önkormányzataink működnek, – és nem is rosszul! – ameddig lehetőségünk – és nem is akármilyen! – van az önépítkezésre, addig az erdélyi magyarságnak semmi nincs oka a siránkozásra – szögezte le a lap felelős szerkesztője. – Soha nem voltunk kulturális szempontból ilyen jó helyzetben! – tette hozzá. Az eladott példányokon túl az interneten még legalább tízezren olvassák a hetilapot. Az előállítási költségeket sikerült nyertes pályázatokkal úgy biztosítani, hogy „nem kunyeráltak pénzt senkitől”, tehát megőrizték teljes függetlenségüket. /Báthory Éva: Piacképesnek megtartani az elit kultúrát. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), febr. 6./2008. november 15.A csíkszeredai Bookart Kiadó a mostani Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutatkozott be először, jeles munkatársi gárdával, olyan szerkesztőkkel például, mint Láng Zsolt, Kovács András Ferenc és szerzőkkel, mint Markó Béla, Hajdú Farkas-Zoltán, Tánczos Vilmos, s az illusztrátorok közt Siklódy Ferenccel, Irsai Zsolttal. A Bookart Kiadót Hajdú Áron 2004-ben alapította, szakítva az általános gyakorlattal, nem közalapítványok támogatásával, hanem magánvállalkozásban. Elsősorban erdélyi szerzők műveit szeretnék kiadni, nem csupán magyar szerzőkét, hanem németekét és románokét is, magyar fordításban. Kiadványai között van a Németországban élő, segesvári születésű Dieter Schlesak „Capesius, az auschwitzi patikus” című dokumentumregénye, amelyet Hajdú Farkas-Zoltán tolmácsolt magyarul. A dokumentumregény Victor Capesius, egykori segesvári gyógyszerész, SS-tiszt tetteit tárja fel, aki számtalan honfitársát küldte gázkamrába Auschwitzban. Kovács András munkája az ironikus Erdélyi létlap című könyv. A kiadónál látott napvilágot Markó Béla A Hold fogyókúrája című új gyermekverskötete. Markónak a Bookartnál megjelent két előző könyve, a Miért lassú a csiga és A pinty és a többiek. A politikusként versírással nemigen foglalkozó Markó úgy érezte, költőként is meg kell szólalnia, így születtek meg gyermekvers-kötetei. Tánczos Vilmos néprajzkutató egyetemi tanár egy csíki székely ember nyelvét és világát gyúrta könyvvé Elejtett szavak címen. /N. M. K. : Minőség, mindenáron! Bemutatkozott a Bookart Kiadó. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./2009. február 4.Marosvásárhelyen az ARTeast Alapítvány által működtetett Bolyai utcai B5 Stúdióban megnyílt Irsai Zsolt marosvásárhelyivé lett képzőművész, több szépirodalmi lap – köztük A Hét, illetve a Látó – egykori, illetve mai külső munkatársa tárlata. A művész három évtizede nem jelentkezett egyéni kiállítással. /Nagy Botond: Interaktív tárlatnyitó avagy egyéni kiállítás harminc év után. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 4./2009. november 10.A marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál keretében nyitották meg a Művészeti Egyetem előcsarnokában azt a kiállítást, mely a MAMŰ névre keresztelt képzőművészeti társaság /Marosvásárhelyi Műhely/ történetét mutatja be képekben. A kiállítás anyagát a MAMŰ alapító tagja, Irsai Zsolt állította össze A MAMŰ Társaság az Apolló-kör és a 35-ös Műhely tagjaiból verbuválódott. A 35-ös Műhely etnikailag vegyes, a MAMŰ-sök 90 százaléka magyar nemzetiségű volt – mesélt a kezdetekről Irsai. Az első kiállításukat 1978-ban láthatta a közönség. A MAMŰ szemben állt a merev szocreállal. A hatalom nem engedte őket a hivatalos kánonba. 1984-ben az erdélyi MAMŰ megszűnt, mivel rengeteg képzőművész kivándorolt az országból. Az első MAMŰ-katalógus 1989 végén már Magyarországon jelent meg. A hetvenes évek végétől ez a társaság tette lehetővé a magyarországi művészcsoportok marosvásárhelyi látogatását. Ez sem tetszett a hatalomnak. A „szellemi vezetővel”, Elekes Károllyal közölték, hogy a csoportosulás nem kívánatos. A hivatalos, gyűjteményes tárlatokból rendre kihagyták a MAMŰ-sök műveit. Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Krizbai Sándor és Borgó György Csaba Munkácsy-díjas művészek ‘84 után az anyaországban baráti társaságként éltették tovább a műhelyt, melyet azután újraszerveztek. Az új magyarországi MAMŰ-nek – mely immár Maszületett Művek Társaság –120–130 tagja van. Galériát működtetnek, éves programokat dolgoznak ki, kiadványokat jelentetnek meg. Az új MAMŰ-nek még mindig van egy vásárhelyi magja. Első elnöke Elekes Károly volt, most Krizbai Sándor vezeti. A MAMŰ-sök mindvégig a korán elhunyt Nagy Pált tekintették szellemi atyjuknak, ők járultak hozzá annak a marosvásárhelyi síremléknek a felállításához, amelyet Székely János író fia, Székely János Jenő készített. /Máthé Éva: A MAMŰ történetét bemutató kiállítás nyílt Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), nov. 10./2010. január 23.Egy folyóirat sikertörténeteBeszélgetés Kovács András Ferenc főszerkesztővel a Látó húsz évéről – A gazdasági válság okozta általános lehangoltságban, panaszáradatban a Látó hogyan éli meg a huszadik évfordulóját? – Sopánkodhatnánk mi is, de úgy hiszem, hogy a Látó bizakodóan tekinthet a jövőbe, annál is inkább, mert az előző 20 év nehéz vagy könnyű, ám mindenképpen örömosztó munkával elért sikertörténet volt. Nevezzük annak. – Akkor is annak nevezhetjük, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek mind kisebb csoportja ragaszkodik igazán a szépirodalomhoz? – Az íráshoz, a szépirodalomhoz ragaszkodó emberek mindig megtalálják maguknak a Látót, a lap bármikor elérhető számukra. Egyébként a szépirodalmi jelleget nagyon hangsúlyoznám, mert a Látó kimondottan szépirodalmi folyóirat. Ez nagyon fontos nekünk, amennyiben az írás, maga az irodalmi aktus egyszerre örömet és játékot is jelenthet, meg hát valamiféle bölcsességet és kételkedést is ugyanakkor. Persze, körülnézve más folyóiratok háza táján, bemérve a közép-kelet-európai irodalmi, művészeti folyóiratok jelenlegi helyzetét, elmondhatjuk, hogy ’89 előtt mindez másról szólt. Más olvasási szokások voltak. Az ízlés csapásai mélyebbek voltak, de nem volt ennyiféle inger, ami akár az irodalmon belül is annyira változatos rétegízléseket szült volna. Én úgy gondolom, hogy nem az emberek fordultak el a Látótól vagy a szépirodalomtól, hanem nagyon gyors és differenciált világban élünk, és emiatt olvasnak általában kevesebbet, mint korábban. A mai sokféle kínálatot különben a színházak sínylették meg a legjobban. A színház lényege nem változott, egy-egy előadás elkészültének a módja más, és az, akinek illetve ahogyan szól. Azt hiszem, ez a fontos. Szemléleti kérdésekben lett nagy a különbség hirtelen. Ez a folyamat az irodalomban is elkezdődött már ’89 előtt, de ’89 után különösen felgyorsult. – Hivatkoztál a magyar nyelvterület irodalmi, művészeti folyóiratainak egészére. Beszélhetünk arról, hogy az eltelt két évtizede során a Látónak kialakult valamilyen sajátossága, különleges erénye, ami megkülönbözteti más lapoktól? – Nyilvánvalóan minden lapnak megvan a maga érdekessége és az ehhez ragaszkodó mikroközössége. Kiváló szerkesztő kollégámmal, Láng Zsolttal beszéltük éppen a minap, hogy mennyire érdekes például a nyíregyházi Vörös Postakocsi című irodalmi folyóirat, ami egy teljesen sajátos nyírségi lap, és azt is példázza, hogy vidéken is mennyi mindent meg lehet csinálni. A figyelem középpontjába is lehet emelkedni, az élvonalba is be lehet törni. Az számít, hogy mennyire tud élővé válni egy lap, mennyire képes érdekessé válni az emberek számára. És ez nem feltétlenül azzal mérhető, hogy mennyit lehet eladni egy lapból, vagy hogy hány előfizetője van. A szépirodalmi lapoknál különösen nem ez a mérvadó, hiszen ebbe beleszólhat az említett válság, a pénzhiány is, de az előfizetők el-elmaradása mással is magyarázható. A Látó esetében azzal is például, hogy van egy jó honlapunk, és a folyóirat megjelenése után legalább egy héttel a teljes lapanyag felkerül a világhálóra. Sokan ott olvassák. – Ily módon tehát a Látó könnyen eljuthat a nagyvilágba. A lap létét, sajátosságait mennyiben határozza meg az, hogy mégiscsak provinciában készül? – Azt hiszem, hogy jó értelemben vett provinciáról kell beszélnünk, hiszen bizonyos szempontból minden provincia, még Budapest vagy Párizs is. Azok is mutathatnak fel provinciális jegyeket. Csak nyilván nagyobb városok. Azt hiszem, hogy ezt fontos tudatosítanunk az elkövetkezendő 20 évben. A Látó egyébként igyekezett elébe menni az elvárásoknak. Ha jó az internetes hozzáférhetőség, akkor a lap ennek köszönhetően is ismertségnek örvend. A Látónak 7-8000-es létszámú az olvasottsága, a példányszám természetesen nem ekkora. Közben nő fel egy teljesen más nemzedék, persze ez is rétegzett, de a lapot nem nagyon veszik. Pedig nyilvánvaló, hogy a lap a külalakra, a megjelenési formára is sokat ad. Viszont a mostani tizenéveseknél más olvasási szokások alakulnak ki, már ha egyáltalán kialakulnak. – A lap érdemeit sorolva meg kell említenünk, hogy kevés olyan, a tietekhez hasonló vállalkozás ismeretes, ahol ennyire rendszeres, élénk, közönségvonzó irodalmi színpadi program, hosszú távon tervezett pódiumtevékenység működne. – Ez valóban így van. Mi nagyon régóta csináljuk, úgy 90-91-től. Még itt volt Markó Béla, amikor elkezdtük, hogy a régi főszerkesztőket is említsem, és Gálfalvi György, aki a Látó Irodalmi Színpadot egyedül, aztán velünk, a szerkesztőséggel együtt művelte. Most már más lapoknál, más városokban is zajlanak ilyen megnyilvánulások. Gondolok itt elsősorban a nagyon fiatal Várad című folyóiratra vagy a Korunkra, amelyik újabban Balázs Imre József főszerkesztősége alatt valósít meg hasonló projekteket. Mi ezt váltakozó szerencsével és váltakozó nézőszámmal, de nagy türelemmel tényleg hosszú ideje csináljuk. A ’90-es években más helységekre ez igazán nem volt jellemző. A Látó, ha valamelyest benne van a magyar köztudatban, és úgy hiszem, hogy benne van, sőt, nagyon előkelő helyen szerintem, akkor az mindenképpen a Látó Irodalmi Színpadának is köszönhető. – Aligha van olyan szerkesztőségi műhely a magyar irodalmi életben, amelynek a képviselői ne fordultak volna meg az irodalmi színpadotokon. De ugyanezt a jelentős írókra, költőkre vonatkoztatva is elmondhatnám. Lehet ezt így folytatni? Van olyan fontos alkotó, akit még nem hívtatok meg Marosvásárhelyre? – Persze hogy van. Mióta elkezdtük, felnőtt egy egész más generáció, új, érdekes emberek tűntek föl, új folyóiratok is. És könyvkiadókat is hívtunk, azokra is számítunk.10-15 év teltével vissza is hívunk csapatokat, ezt tettük például a Holmival, a nagyon rangos budapesti lappal. Ezt lehet folytatni. Sőt, az ember néha a bőség zavarával küszködik. Sok ötlet van, sok lehetőség. Megismétlem, a Látó kezdetétől így van ez, amiről beszélek, nem csak a saját főszerkesztőségem érdeme, Markó Béla és Gálfalvi György érdemei elévülhetetlenek. Itt egy közösség csinált valamit. Egy csapatnak volt elképzelése valamiről, az ő érdemük is, hogy a Látó Irodalmi Színpad létrejött, hogy van Látó- nívódíj. 1991-től adjuk át, általában négy Látó- nívódíjas van. A huszadik évfordulóra megjelenik a Látó-nívódíjasok írásaiból egy antológia, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor válogatta. Tehát a fiatal szerkesztők néztek vissza ilyenképpen. Láng Zsolt kollégámmal nem is nagyon szóltunk ebbe bele. Szép antológia, szép a címe is: A hibátlanság vágya. Király László egyik verssorából kölcsönöztük. A csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelenik meg, a Látó szerkesztőségével közös kiadásban. Ez lesz a jubileum egyik fontos eseménye. – Kell egy csapat, szokták mondani, amikor valamit mérlegelnek. Szóba hoztad a szerkesztőség fiataljait. A lap menet közben igyekezett erre is figyelmet fordítani, az utánpótlást is biztosítani. – Igen. Bár tegyük hozzá, hogy egy jó író mindig fiatal. Lehet 28 vagy 58 éves, akkor is fiatal, azért aposztrofálhattam tulajdonképpen fiatalként Vida Gábort, aki időközben itt nőtt íróvá mellettünk. Elég nagy szerencsének tartom ezt is. A mellettünk az egész szerkesztőséget jelenti, Gálfalvi Gyurkától Láng Zsoltig. Nyilvánvaló, hogy vannak konzisztenciák a Látóban, vannak hagyományosan megtartott vonalak. Lehetséges, hogy az új Látó, ami 2008-tól köntösében is új Birtalan Zsolt és Irsai Zsolt elképzelésének köszönhetően, hangsúlyaiban egy picit más, mint a korábbi. Erről már beszéltünk a Népújság hasábjain. De ez a Látó alapvetően ugyanaz a Látó, mert az igényesség, ami a lapot jellemzi, töretlenül megmarad, bárki a főszerkesztő. – Vajon a munkatársi gárdával együtt, és most azokra is gondolok, akik szerzőkként szerepelnek a lapban, fiatalodott az olvasóközönségetek is? – Úgy hiszem, hogy igen. Ugyanakkor sajnálattal attól tartok, hogy vannak, akik útközben le is koptak erről a folyóiratról. A honlap látogatottsága kiváló, illetve az érdeklődés irántunk azért megvan. Érzek egy pozitív kisugárzást, erőteret a Látó körül, az fiatalodott nyilvánvalóan. De remélem, mi is fiatalodunk. Szeretném még elmondani, hogy húsz év egy ilyen lap életében nagyon nagy dolog. Ráadásul ez sűrű két évtized volt. Nagyon jó a szerkesztőség, a nyugalom vagy béke szigete bizonyos szempontból napjaink nagyon ideges, túlhiszterizált világában. Itt irodalomról van szó. Jó csapat gyűlt össze, jó volt a társulatépítés, ahogy egy színidirektor mondaná. Ezt a társulatépítést nem én kezdtem, hanem az előttem járók. Szeretném, ha a lap jó volna ezután is, akkor is, ha nem volnék a főszerkesztője a következő 20 évben. Biztos vagyok abban, hogy a Látónak van annyi ereje, kisugárzása vagy vonzása, hogy magához közelítse a legfiatalabb nemzedéket is. Sok fiatal írónk van. Sok olyan költő vagy író van, aki a gyengébb nemhez tartozik, hogy így fejezzem ki magam, mert nem szoktam írónőt mondani vagy költőnőt, ugyanis egyesek közülük olykor ezt pejoratívnak érzik. Tudom, hogy a macsóság vagy a feminitás nem mond el sokat el az írás minőségéről. Érdekes a másik tapasztalatom, hogy kik olvasnak. Ezt is kérdezted. A nők. Olyan ez most, mint a magyar XVIII. század vagy a reformkor, a nők olvasnak, a nők írnak. Ők a költők, az írók. És vannak férfiak is. – És ez jó? – Persze. Miért ne lenne jó? Ez mindig változik az idő teltével. – Akkor hát újabb sikeres és békés évtizedeket kívánok. Lényegében túl is vagyunk az évfordulón, valamilyen rendezvénnyel megünneplitek? – Igen. A hónap végére tervezzük, január 30-án lesz egy tartalmas gálaműsor. Tíz szerkesztőt láthat a kedves néző a színpadon. A Látó jelenlegi öt szerkesztője és az időközben eltávozott öt régi szerkesztő lép fel. Beszélget, felolvas. Meglepetések is lesznek. Bemutatásra kerül a már említett antológia is, és bemutatkoznak barátaink, a Tiberius vonósnégyes zenél. Ez is rendhagyó, a Látó keretében ilyen még nem volt, de a Látó szerkesztői igazi zenebarátok, szeretik a zenét. Remélem, hogy a közönség is. Jöjjenek el minél többen! Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. szeptember 9.Elhunyt Irsai ZsoltÉletének 54. évében rövid, de súlyos betegség után elhunyt Irsai Zsolt képzőművész, művészetpedagógus, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója. Nagy Pál, Bretter György, Feszt László és Nica Ioachim tanítványaként, a kolozsvári Ion Andreescu főiskola diákjaként kezdett el dolgozni a hazai korszerű, alternatív művészeti oktatás megteremtéséért. 1990-1992 között a Jelenlét folyóirat grafikai szerkesztőjeként végzett hiánypótló, úttörő munkát. A méltatlan kompromisszumokat elutasító művészi habitusára jellemző, hogy a főiskola elvégzésekor a korabeli művészeti, egzisztenciális állapotok kritikájaként három éves alkotói sztrájkot hirdetett. Széles körben ismert munkái 1996-tól Anna elrablása címmel készített installációk. Tagja volt az Apolló; MAMŰ; a RÓZSA művészeti csoportosulásoknak. 2003-tól a Marosvásárhelyen megjelenő A Hét vizuális szerkesztője, főmunkatársa. Közreműködésének köszönhető, hogy a hetilap a kortárs vizuális kultúrát naprakészen közvetítette az erdélyi olvasók számára. 2007-től a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen működő díszlettervezői szakon végzett felbecsülhetetlen értékű munkát. Alapító tagja a Marosvásárhelyen működő B5 Stúdiónak. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. szeptember 10.IN MEMORIAM IRSAI ZSOLTA Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közössége A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem munkaközössége mély megrendüléssel értesült tanártársunk, Irsai Zsolt tragikusan korai haláláról. A marosvásárhelyi képzőművészeti élet egyik meghatározó, kísérletező kedvű és ugyanakkor hagyományápoló egyénisége az egyetem tanári karában is fontos szerepet töltött be. Nélküle nem lehetett volna beindítani a látvány- és díszlettervező szakot, melynek további működését érzékenyen érinti Irsai Zsolt távozása. Műkedvelő színészi múltat is tartalmazó élete mélységes színházszeretetről tanúskodik. A hallgatókkal baráti, szinte családi viszonyt kialakítva is művészi igényességet és emberi tartást képviselt pedagógiai munkájában, megértéssel, beleéléssel viszonyult a tehetség, az egyéniség eredeti hangvételű megnyilatkozásaihoz. Tanártársai és diákjai egyaránt őszintén osztoznak az Irsai család gyászában, hiányát átérezve őrzik az egyetem falai között rövid, de tartalmas pedagógiai munkát végző művész, oktató, nevelő és barát emlékezetét. Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 7.Irodalmi mozgások színpadánKovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben. Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve? – A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga. Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos. Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok. Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható. Miben látja az okát ennek? – Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik. Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”. Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki. Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai. – Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart. Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni. Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta. Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk. Van előre elkészített terv? – Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk. Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely. Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak. Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti) Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője. Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik. Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán) – Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog. A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő? – Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő. Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek. Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó. A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta? – Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka. Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt. Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2015. április 21.Vetített képek díszletelemként – Bartha József-könyvbemutató VásárhelyenA díszlettervező és a színpad, a képzőművészet és a modern technika kapcsolatáról szól többek között a marosvásárhelyi Bartha József Videó és spektákulum című könyve. A képzőművészt festői, grafikusi munkái mellett videoinstallációi tették ismertté. Díszlettervezőként a nyolcvanas évektől dolgozik. A Videó és spektákulum című könyv tulajdonképpen a szerző doktori dolgozata, amely elsősorban a videokép romániai magyar színházi terekben való megjelenésével foglalkozik, de olyan témákat is érint, amelyek külön-külön is megérnének egy kötetet. Például a 80-as évek Romániájában dúló videózási őrületre is kitér a könyv. A hétvégi marosvásárhelyi könyvismertető elején az érdeklődők egy-egy pohár szilvapálinkát és könyvlapokba csomagolt tökmagot kaptak. A pálinkát egyszerre hajtották fel Irsai Zsolt képzőművész, művészetpedagógus emlékére, aki alkotótársa és jóbarátja volt Bartha Józsefnek, és aki néhány éve váratlanul hunyt el. Bartha József vizuális művész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója 1960-ban született Székelyudvarhelyen. Marosvásárhelyen érettségizett a művészeti középiskolában, majd Kolozsváron szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Elmesélte, egyetemi évei után a dicsőszentmártoni üveggyárba került reklámgrafikusként és dizájnerként, vagy ahogy ott mondták: „inginer artist”-ként. Ötévnyi „festegetés” után változtatott és kilépett az „objektív művészet irányába”, különböző tárgyaknak adott új funkciót, például az ócskapiacon vásárolt cilinderből „formázott vászon” lett, megtéve ezzel az első lépéseket az installáció felé. Ungvári Zrínyi Ildikó, az egyetem tanára a méltatás helyett inkább a párbeszédet választotta, pályájáról, művészetéről, színpadi munkáiról faggatta a szerzőt, akinek könyve megjelenéséhez színházi alkotótársai, Bocsárdi László rendező, Sebesi Sándor videoművész, Barabás Zsolt fotográfus is hozzájárultak. Bartha József saját bevallása szerint nem akart díszlettervező lenni, első színpadi díszletét mégis akkor készítette, mikor még középiskolásként az egyetemre készült. Szász Zsolt, vagy ahogy barátai szólították, Szesz Joe kérte fel, hogy Kocsis István Tárlat az utcán című darabjának színreviteléhez találjon ki valamit. A képzőművészet nélkül számára nem létezne a díszlettervezés sem – vallotta be a könyvbemutatón Bartha, aki szerint a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, kölcsönösen segíti, ösztönzi egymást. Díszlettervezőként több száz előadás látványvilágát alkotta meg, tavaly a legrangosabb hazai színházi kitüntetést, az UNITER-díjat vehette át Marosvásárhelyen. Krónika (Kolozsvár) 2016. július 30.Irsai Zsolt Ifjúsági Képzőművészeti TáborTárlat a Művészeti Egyetemen Mindig örvendetes egy szép hagyománnyá alakult, sok éve zajló, sikeres programról beszámolni. Nincsen ez másként a 22. alkalommal megszervezett szovátai képzőművészeti tábor esetén sem, amely 2011-től felvette a sokak által szeretett, elismert és tisztelt képzőművész, Irsai Zsolt nevét. Ugyancsak tradíció, hogy az egy hétig tartó táborban született munkákat kiállítás keretében a nagyközönségnek is megmutatják, e tárlatnak pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ad otthont. A szóban forgó kiállítás e hét második felétől látogatható az intézmény Köteles Sámuel utcai épületének előcsarnokában, ahol Marosvásárhelyi, Székelyudvarhelyi és Csíkszeredai művészeti középiskolás diákok munkáit láthatják az érdeklődők. Az alkotások egy hét leforgása alatt születtek – fiatal alkotóik július első felében a 22. alkalommal megszervezett szovátai képzőművészeti táborban vettek részt. Mint említettük, az alkotótábor a néhai Irsai Zsolt nevét viseli, a méltán népszerű képzőművész 2010-ig a tábor vezetője volt. Halála után emlékét ápolandó és életműve iránti tiszteletből nevezte át az alkotótábort Irsai Zsolt Ifjúsági Képzőművészeti Táborrá a szervező: a MADISZ, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közreműködve, a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával szervezte meg idei szovátai táborát. Az egyhetes rendezvénysorozaton a legtehetségesebb középiskolás diákok vehetnek részt. Mint azt Csizmadia Imola, a tábor vezetője elmondta, az ez évi X–XI. osztályosok számos szak képviseletében voltak jelen. Minden évben fontos szerepet játszik a találkozás, egymás megismerése, az új barátságok kialakulása is. Az idei táborozók számára gazdag programot kínáltak a szervezők: Szovátan megtekinthették Kuti Dénes és Kuti Botond festőművészek műtermét és galériáját, vendégül látta őket Bocskai Vince szobrászművész, illetve szakmai értekezéseket hallhattak. Az idei meghívott vendégek közül Kozma Rozália Marosvásárhelyi textilművész szakmai előadásának a Térbeliség a textilművészetben címet adta, Veress Elza Emőke kutató pedig A karikatúra mint grafikai és zsurnalisztikai műfaj címmel tartott előadást. Amint azt az eddigi években is a tábor egyik jellemzőjeként értékelhettük, az alkotófolyamat ez esztendőben is teljesen szabad volt, mindenki azt és ott rajzolt, festett, amit és ahol akart. Jellemzően a táj szépsége, a helyi jellegzetességek sokasága ihlette meg az ifjú alkotókat – munkáik e hét végétől láthatók a Köteles Sámuel utcában, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában. Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 22.Véget ért az Irsai Zsolt Ifjúsági Képzőművészeti AlkotótáborMűvésztelep és kiállítás Ez esztendő július hónapjának első felében ismét megszervezték az Irsai Zsolt Ifjúsági Képzőművészeti Alkotótábort. A 2010 szeptemberében elhunyt marosvásárhelyi képzőművész, egykori táborvezető nevét 2011 óta viseli az eseménysorozat, amelyet idén a 23. alkalommal sikerült megrendezni. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) által szervezett művésztelepet Csizmadia Imola, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktorandusza vezeti, a tábor keretében a részt vevő diákok minden évben Szovátán töltenek egy hetet: a fürdővárosban igazán kellemes és inspiráló körülmények között volt és van lehetőségük alkotni. A művésztelep idei támogatói a Maros Megyei Tanács, a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, valamint a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) voltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem pedig minden évben partnerséget vállal a szervezésben. A tábor idejére biztosították a diákok számára a napi háromszori étkezést, a szállást, vásznat, állványt a munkához. A diákok különböző városokból érkeztek: Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából és Sepsiszentgyörgyről. A képzőművészeti líceumokból érkezők X. és XI. osztályosok voltak, és különböző szakokon tanulnak: textilművészet, grafika, festészet, építészet. A tábor programját illetően pedig voltak előadások, műhelylátogatások és szabadidős tevékenységek egyaránt. A táborba minden évben meghívott előadók is érkeznek. Az idei meghívott Veress Elza-Emőke tudományos kutató és Căbuz Andrea festőművész volt. Veress Elza-Emőke tudományos kutató A reklám és a művészet kölcsönös egymásra hatása címmel tartott workshopot, amelynek során azt a kérdéskört vizsgálta a tábor résztvevőivel, hogy a mai reklám lehet-e több alkalmazott művészetnél, számontartható-e úgy, mint a művészet alkalmazása. Ennek érdekében számos, a reklám és a művészet kölcsönös egymásra hatását igazoló példa elemzésére került sor, ahol nemcsak a képzőművészeti alkotások reklámokba való beemelése bírt fontossággal, hanem azon reklámok is, amelyeket művészeti alkotásként tarthatunk számon. Căbuz Andrea, festőművész, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a saját munkásságát és festészeti technikáját ismertette a diákokkal. A tábor része a műteremlátogatás is, ez évben Kuti Dénes és Kuti Botond szovátai képzőművészek műtermeit látogatták meg. A diákok betekintést nyerhettek a két, igencsak termékeny és színvonalas festőművész munkásságába. Mindkét művész megosztotta szakmai tapasztalait, munkáikat és műtermeiket is megcsodálhatták, továbbá hasznos technikai tudással látták el a diákokat. A táborban minden évben barátságok is szövődnek, a különböző városból érkező diákoknak lehetőségük adódik, hogy betekintést nyerjenek a velük egykorúak munkásságába, ezáltal pedig egymástól is tanulhatnak. A táborozóknak egy hét alatt minimum egy munkát kellett elkészíteni, az általuk választott és kedvelt technikával. Ennek eredményeképpen festészeti, grafikai, akvarell és vegyes technikájú alkotások születtek. A Szovátán készült munkákból az idén is megrendezték a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában az immár hagyományos kiállítást, amely nyitva áll az érdeklődők előtt szeptember hónap elejéig. K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-20
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
